Névadónk

Czárán Gyula (Seprős, 1847. aug. 23. – Menyháza, 1906. jan. 6.): földbirtokos; turisztikai szakember. Bp.-en és Bécsben jogot tanult, de utána a turistáskodásnak élt. Meglett férfi korában beiratkozott Selmecbányán a bányászati ak.-ra. A Bihar-hegység több vízesésének és barlangjának felfedezése után feltárta a Meleg-Szamos forrásvidékét és a hegység más nevezetességeit (Csodavár, Meziadi-cseppkőbarlang, Révi-sziklaszoros és barlang stb.). Saját költségén létesítette az útjelzéseket, építtette a turistautakat. A Meziadi-cseppkőbarlang 30 m magas előcsarnokában helyezték el a nagyváradi turisták ~-emléktáblájukat 1930-ban. – M. Kalauz a biharfüredi kirándulásokra (Belényes, 1903); A révi Zichy-cseppkőbarlang (Kolozsvár, 1905). Irod. Papp Károly: Cz. Gy. (Turisták L., 1906); Cz. ünnepség Biharban (Turisták L., 1930). (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

Ki volt Czárán Gyula?

Kortársai "Oncsásza hercege", majd "Galbena fejedelme", a későbbi generációk a "bihari turistaság apostola" névvel illették. Az Erdélyi Kárpát Egyesület tiszteletbeli tagja, a Királyi Magyar Természettudományi Társulat és a Magyarhoni Földrajzi Társulat rendes tagja volt. Személye és tevékenysége mégis méltatlanul szinte feledésbe került.

Magyar birtokos nemességet nyert örmény család sarja. Ősei Mária Terézia idején kerülnek Gyergyóból Arad környékére. Seprősön vásároltak birtokot. Ő már itt született 1847. augusztus 23-án. Gimnáziumi tanulmányait Aradon, majd Pozsonyban végezte. Jó nyelvérzéke volt. A magyaron kívül jól beszélt románul, németül, franciául és olaszul. Vonzódott a műszaki tudományok iránt és rajongott a zenéért, de apja óhajára, a kor szellemének megfelelően jogot tanul, 1865-67-ben Pesten, majd Bécsben. Az első szigorlatot 1871-ben kitüntetéssel végezte, de további tanulmányait súlyos betegsége (hólyagos himlő és az azt követő tüdőgyulladás / mellhártyagyulladás) miatt abba kellett hagynia. Apja hazahozza Seprősre, a megrendült egészségű fiút, akinek felépülése lassú folyamat. Ettől kezdve hatalmas szakállat és bajuszt visel, valószínűleg hogy az arcán lévő himlő nyomokat takarja. Legyengült egészségi állapotának javítására sokat utazott, főleg a kor híres fürdőhelyeire. Járt Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Svájcban, de volt Prágában, Konstantinápolyban, Skuratiban és Helgolandban is. Beutazta Erdélyt és az Al-Dunát. S ha éppen nem a világot járta, akkor a Seprőshőz közeli Béli-hegységben, kószál. Lóháton kóborolva elvetődik Biharfüredre, a kiépülő püspöki nyaralóhelyre is. Magával ragadja a táj szépsége, a természet varázsa. Egyik lovas barangolása alkalmával megismerkedik Pethő Gyulával, a Földtani Intézet főgeológusával, aki rá is kérdez, hogy miért nem szentel nagyobb figyelmet saját Erdélyi tájainknak? Pethő Gyulától rengeteget tanul: geológiát, botanikát és zoológiát is. Apja halála után (1890) egész további életét a turistaságnak szenteli. Két leánytestvérét gazdag hozománnyal férjhez adja, birtokot bérbe adja és Menyházán bérel villát, ahol valójában csak télen lakik. Tavasztól őszig a hegyeket járja, erdőn, barlangokban, pásztorszállásokon hál. Minden idejét és pénzét a környék feltárásának szenteli. Az Erdélyi-Sziget hegység rejtett csodáink a megismerésében csak a helyi egyszerű pásztoroktól, mész- és szénégetőktől tud információt gyűjteni. Nem volt könnyű a feladat. A babonás hegyi lakók sokáig féltek tőle. Szép szál, nagydarab ember volt, hatalmas bozontos szakállal, bajusszal. Széles karimájú fekete kalapban, hosszú bő, malaclopó köpenyben, piros flanel ingben és térdnadrágban, hatalmas bottal járt. Nem is csoda, hogy turistát még hírből sem ismerő pásztorok amolyan prikulicsnak hitték. Olyan személynek, aki vihart és istencsapást tud kiváltani, de hogy szemmel veri az embert meg az állatot az bizonyos. Többször meg is kergették, még kutyákat is uszítottak rá. Később lassan megszokták. Amikor pedig a látnivalókhoz vezető turista utak kiépítésénél munkát is ad nekik már meg is szerették. Ha 1 – 1 úttal elkészült a környéken lakóknak kamatmentes kölcsönöket adott, hogy azon málhásállatokat vegyenek. Ezzel állandó keresethez juthattak a helyiek mert a túrázó úri társaságot idegen vezették és állataikkal vállalták a teherhordást. A Czárán által kiépített utak jó része több tíz km hosszú volt, így csak több nap alatt lehetett bejárni. S az akkori turisták még igen nagy és súlyos felszereléssel jártak. A turistautak építése során gyakran szükség volt robbantásra is. S hogy a robbantás és a geológia tudományát is elsajátítsa 1892-ben, 45 évesen, meglett férfi fejjel beiratkozik Selmecen a Bányászati Akadémiára és sikeresen elvégzi azt. Így már tudományosan felvértezve kezd nagyarányú munkájába.

A hatósággal is meggyűlt néha a baja. Egy alkalommal Verespatak környékén túrázott Ballauer Kristóf plébános barátjával, amikor a csendőrök elfogták és bekísérték őket. Semmiképp nem akarták elhinni, hogy az egyikük földbirtokos, a másikuk pedig pap. Csak miután az egyik birtokos komája igazolta személyüket engedték el őket, sűrű bocsánatkérések közepette. Mindez nem kedvetleníti el, a megszállottak kitartó szorgalmával rótta a hegyeket. Kereste meg a szebbnél szebb kilátó pontokat, az érdekesnél érdekesebb látnivalókat. Biztos szemmel látta meg a természet apró csodáit is, hogy aztán a látványt másokkal is megossza.

Nem csak az utak kivitelezésére volt gondja, hanem azok ismertetésére is. Fő műve a "Kalauz biharfüredi kirándulásokra. Függelékül rövid tájékoztatóval a Bihar-hegység egyéb természeti nevezetességeiről". Ez a könyv ma már turistatörténeti ritkaság, Belényesen nyomták 1903-ban, Süsmann Lázár nyomdájában. A szerző a kalauzt a "Biharfüred lelkes természetbarátnőinek" ajánlotta. Az útleírás és tájismertető mellett a bevezető részben néhány verses "regulát" is tartalmaz. Sajátos módszerrel, úgynevezett Bihar-lépésben adja meg a távolságokat. A Bihar-lépést, számítás módját - a lejtőn, síkon és a meredeken - a bevezető szövegben részletesen ismerteti. Ez talán túlságosan részletezőnek tűnik, ám kétségtelenül gyakorlatias megoldás. Ahol a növényzet vagy az időközben bekövetkezett változások engedik, az utak a leírás alapján még ma is követhetők. Minden útnál kétféle időadattal is szolgál. A leírás elején a szükséges pihenővel, a teljes túraidőt adja. A szövegben pedig egy-egy pont közötti távolság idejét. Ha valaki pihenők nélkül járná végig az ajánlottakat, akkor legalább 300 órát kellene, hogy talpon legyen. Írt élvezetes turista tárgyú leírásokat az Erdély és a Turisták Lapja hasábjain is. Rendszeresen megjelentek írásai a "Nagyvárad" illetve a "Szabadság" című újságokban. A helyi hagyományokat feldolgozó, azt továbbfejlesztő, részben saját fantáziájában született regékből két gyűjteményes kiadás jelent meg "Sztina de Valéi regék" címen.

Czárán Gyula több mint húsz kisebb-nagyobb bihari barlang bejárásához ad útmutatást. Nevéhez fűződik a Meziádi cseppkőbarlang feltárása, leírása és jelzéssel történő ellátása és első térképe épp úgy, mint a révi Zichy cseppkőbarlang robbantással való járhatóvá tétele és több más barlang első leírása. Ezen a vidéken a földalatti (és földfeletti) látnivalók, cseppkő-formák többségének ő a keresztapja. A legtöbb elnevezést a görög-római és a zsidó-keresztény mitológiából merítette. Ezek egy része - annak ellenére, hogy a két világháború közötti és utáni hatalom egyaránt tűzzel-vassal irtotta - a közhasználatba is átment. A felszínen is folytatott karszt megfigyeléseket. Közvetlenül a halála előtt - már betegen - ment át a kalugyeri Dagadó forráshoz annak megállapítására, hogy időszakos vagy intermettáló, azaz meghatározott időközökben előtörő forrásról van e szó. 1905. késő őszén 3 napig, a hideg ellenére a forrás mellett tartózkodott, hagy azt megfigyelje. Valószínűleg ennek következtében súlyosbodik az állapota annyira, hogy 1906 január 6-án legyűri a betegség és meghal. Menyháza fürdő temetőjében helyezték végső nyugalomba. Feketegránit sírkövén a felirat: "Csak az hal meg, akit elfelejtenek". Ez az emléktúra is a célt szolgálja, hogy e nagyszerű ember „sohase haljon meg”! (Forrás: Czárán Gyula nyomában)

Amit Menyházáról tudni kell:

Menyháza (románul Moneasa) község és fürdő (egykoron mezőváros) Arad megye északkeleti oldalán, a Béli-hegység nyugati peremén, kb. 290 méter magasságban elhelyezkedő település. Nevét 1592-ben jegyezték fel először, mint Monyásza. Ezzel a névvel szerepel Lipszky János (1806) térképén és minden XIX. század első feléből származó dokumentumban, de Kéry Imre 1859-ben már következetesen Menyházának nevezte.

A terület (Dézna vára tartalékaként) a XIV. század végétől a XVI. század közepéig a Losonczy család tulajdonában volt, majd hol a török, hol az Erdélyi Fejedelemség osztozkodott rajta. 1693-ban szabadult fel végleg a környék a török iga alól. A XVIII. század második felében Rajnald modénai herceg volt a vidék ura, de hűtlenségéért minden birtokát elveszítette. A XIX. század első felében a Néverey család birtokát képezte, majd a század közepén a Waldstein grófok tulajdonába került. A XIX. század végén már a Török és Wenckheim családok is rendelkeztek menyházai birtokkal.

A helység római katolikus templomát 1761-ben Bohus Imre építtette, utóbb Waldstein Keresztély újítatta fel. Épült református és görögkeleti templom is a helységben. A XIX. század második felében a mezővároskát magyarok, románok és "szlávok" lakták. A vidéket - nyilván a török idők veszteségeinek betudhatóan - már akkor többségben románok népesítették be. Menyházának 1910-ben 772 lakosa volt, nagyobbrészt román ajkú. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint 1291 lakosa közül 24 magyar és 7 német, a többi román. Termálvizeinek híre messze földön ismert, de hogy mióta, arról nincs adat. Állítólag 1600-ban Mihály Vajda (Mihai Vuteazu) is megfordult itt, és a gyógyforrások vizében kezeltette magát. A korábbra utaló említések mindenképpen legendának minősülnek. Első újkori fürdőházát 1864-ben építették. Ma fedett és szabadtéri fürdői egész évben várják a látogatókat. A helység ennek a termálvíz-áldásnak köszönheti a környék építészeti színvonalát messze meghaladó (korábbi és mai keletű) épületállományát. Festői környezete is vonzó, főleg az aradi kirándulók kedvelt célpontja. Menyháza gazdagsága a XIX. század második felében vasiparára épült. Mára ennek csak emléke él. 1887-ben kezdték fejteni az azóta igen híressé vált menyházai "vörös márványt". Hazai népszerűségét emelik azok a bukaresti épületek (is), amelyek külső vagy belső falburkolatát vele ékesítették. A helybéliek köréből kialakult egy olyan hagyományos kőfaragó iskola, mely előtt Danila Andritiou szobrász a helység központjában emlékművel tisztelgett. Ám, ami máshol kincs, az odahaza közpréda. Menyházán nem ritka a vörös márvány házalap, ablakpárkány, lépcső, ereszcsatornaalj, útszegély vagy járdakő.

A Szamos-bazár Babylon-kapuja

A meziádi Czárán-barlang

A régi Nagy-Magyarország nagyságban második, a jelenlegi Romániának pedig első barlangja a meziádi "Czárán-cseppkőbarlang", ennek ellenére még a hivatalos körök, a szakemberek is keveset tudtak és tudnak róla. Az első szakszerű ismertetést egy osztrák tudós, Schmidl (Das Bihar Gebirge) adja róla, majd a kiváló természetbarát K. Nagy Sándor ismerteti "Biharország" (1884) c. könyvében. Mind a ketten úgy emlékeznek meg a barlangról, mint amely "egyrangban áll az adelsbergi és aggteleki barlanggal", pedig leírásaik és a Schmidl által rajzolt térképvázlat szerint a barlangnak csak a felét ismerték.

A nagy bihari turista-apostol, Czárán Gyula, a "Kalauz biharfüredi kirándulásokra" (1903) c. könyvében már teljes egészében ismerteti a barlangot. Ő volt az, aki a barlangot a ma is tökéletes és praktikus útjelzéssel ellátta és minden figyelemreméltóbb cseppkőalakulatnak poetikus és találó elnevezést adott. Az őt jellemző precizitással lépésekben fölmérte a barlangot és az így megállapított 4037 lépés nagyon megközelíti a legújabb pontos méreteket, mely szerint a barlang eddig ismeretes járatainak összes hossza 3410 méter.

Czárán Gyulának 1906-ban bekövetkezett halálával nemcsak a meziádi barlang, de a legtöbb bihari természeti szépség is feledésbe merült.

Felhasználónév:
Jelszó:
Bezár